Tanka János születésének 100. évfordulójára jelent meg 255 oldal terjedelemben. Két nagy fejezetből áll. Az első fejezetben életét ismerjük meg, 40 fényképpel illusztrálva. A második fejezet 100, derecskei kötődésű verset tartalmaz.

Kemény kötésben jelent meg 2008-ban.

Ára: 2500 Ft.

A kötet megszületéséről c. részből részlet:

„Szeretném, ha holtában verseiben életre kelne nekünk, derecskei embereknek, hiszen: ott él, benne él a kékkatángos rét illatában, a virág kékjében, a Kálló tükrében ringatózó felhőkben … A nyárfák végtelenbe futó soraiban, az útszéli akácban, a rozzant vén szekér zörgésében, ahol otthon volt: a tanyázó öregek, mezítlábas gyerekek között, a bányakerti csőszház kunyhójában…

Bár testét az Aba-i hantok óvják, de Derecskén a lelke él, … éljen tovább ahová gondolatban oly sokszor vissza-visszajárt. Mikor már csak hamvait őrzi a temető csendje az édesanyjának, elmentek régi játszótársai, új házak épültek a régi kis egyablakos nádfedeles ház helyén és egy kevés rokoni szál fogja az emlékeket, még most ismerd meg Kedves Olvasóm Tanka János verseinek zenéjét, a szeretet hangját. Holtában keljen életre versei által nekünk derecskei embereknek.”

Tanka J. élete:

1908. március 27-én látta meg a napvilágot Debrecenben, K. Tóth Julianna és Tanka János gyermekeként. A Tanka család, a költő apai nagyapja tépei volt, az anyai nagyszülők Derecskén éltek. Életének első hét évét Derecskén töltötte édesanyja rokonainál. Édesapja az I. világháborúban halt hősi halált. Édesanyja négy gyermeket szült, de csak hárman maradtak életben. Az elsőszülött fiú nagyon hamar meghalt. Így hárman voltak testvérek: Julianna, János és Erzsébet.

Édesanyja sírja mai napig megtalálható a régi kolompírkerti temetőben, melyet a rokonok gondoznak.

Származásáról, életét meghatározó gyerekkoráról az "Életemből" című önéletrajzi visszaemlékezésében ír, mely teljes terjedelemben az első részben olvasható.

Sirály, a nagymama háza, ahol felcseperedett csecsemőből gyerekké.

Derecskén a Kálló parton a '60-as években.

Otthon, Derecskén / Méhész Sándor bátyámnak /

Itt alszom újra most az ősi házban,
ahol már hosszú évekig nem jártam;
Sándor bátyám magánya betakargat,
s a hallgatag csend sző reánk dús paplant.

Ha szólunk néha, hallgatás a pontja;
és hallom most is: a régi pók bontja
csend fonalát az ősi vályogfalban,
mesemalom kerepel ilyen halkan.

Itt eszméltem az akácos világra,
itt sült nekem a hamuban pogácsa,
mit nagyanyám eltarisznyált az útra,
hogy könnye szívemet csak haza húzza.

Ami szép volt az életemben s áldott,
innen indult s szárnyalta a világot,
amikor meg ezernyi sebet kaptam,
hazajöttem akarva- akaratlan,

de nagyanyám úgy hajolt a szívemre,
mintha élete csak érettem lenne,
s mire ősz haját megcsókoltam volna,
helyén a fejfa állott korhadozva.

Margit néném is elment, – mégis hallom,
beszól a pitarból fényesült hangon:
– Hazajöttél? – nem vagy-e éhes, lelkem? …
Pedig csak szél motoz a nádereszben.

Beszélgetünk bátyámmal eltűnődve,
mint ki porszemet ejt el az időbe,
s hallgatunk rá öregesen és hosszan
szinte hogy földön túli gondolatban.

Nem vesszük észre, hogy a kis dobkályha
el is felejté, mikor volt parázsa,
csak még a régi pókok szakadatlan
őrlik időnk az időtlen falakban.

Reggelre bátyám melegborral kínált:
– Tudod, öcsém, az idő éjjel kinn hált:
behavazott, ne menj egy tapodtat sem,
csak el leszünk ketten e téli csendben …

Be jó lenne a szavát megfogadni,
s úgy tudnának a fellegek havazni,
hogy az utam itt mély gyökeret verve
a maradás végső áldásom lenne.

Derecske, 1963. jan. 2.

A parasztszekér elégiája

Ott volt a színben, zörgő, ócska jószág,
a fűzvessző-kas benne hallgatott.
A vén akácok alján Badár, Csillag
ropogtatták az ízes abrakot.
A vén szekeret mindig tisztogattam:
az volt a házam és játszó tanyám,
és álmaimban felhőkön túl jártam
Badár és Csillag álomfogatán.

A kanapén már ébredtem hajnalban
s hallgattam: kint a két ló hogy dobog;
füttyös rigók csalták a fényt az égre,
tülköt riogattak a pásztorok;
a nagyanyám levendulás kertjében
a virágokkal már beszélgetett;
langy-édes tejszag szállt az asztalszékről,
s kint lány kacagta a legényeket.

A szérűn most Csillag fölnyerített,
megcsörrentek a szekérkerekek.
Nagyanyám suttog: csitt csak lassan fogjál,
hogy fel ne ébredjen rá a gyerek …
Öltöztem már, hiába volt a szép szó:
lelkem báránya, te maradj velem …
Felugrottam a bojtosalmák közé,
s ostort cserdített fázós kis kezem.

Robogtunk szembe a hajnali széllel,
hogy a szememből kicsurrant a könny.
A Kállópartról varjak riadoztak,
a nyáj most széledt szét a friss füvön;
a kertek alján megcsapott az illat:
virágzó fürtök mézes zamata;
valahol harangozta … s én kacagtam,
hogy estig nem kell menni már haza.

Aztán elhagytunk mindent, csak a puszta
szent végtelenje ragyogott körül,
a kék azúr tavát a felhőnyájak
szürcsölgették és azokon fölül
pacsirta zengett részegen a fénytől:
boldogságában tán földet sem ér;
harmatot dörzsöltek a kék katángok
szemükből, hogy megzörgött a szekér.

– S én azt hittem, hogy ez lesz majd az élet:
örökké menni fényes utakon,
a végtelenre rányitni a lelket,
fölinni mindent fényreszomjazón,
és szóba állni széllel, földdel, éggel,
a pacsirtával együtt zengeni,
szeretni mindenkit és lenni jónak,
mert jó, aki a szépet keresi …

Óh, rozzant vén szekér … Badár és Csillag,
óh, fénytől duzzadó, szent hajnalok:
az álomfogat de mély ködbe hullott,
be kifosztottan, egyedül vagyok …
S most azt a látást keresem örökké,
amely enyém volt, vidám gyermeké, –
s ahogy az évek mindjobban elmossák,
mind azt hiszem, hogy közelgek felé.

1939

Hazavágyás II.

Mikor már őszesek az esték,
én akkor mindig hazamennék,
megállnék az ősi házban,
a pókhálóátszőtt magányban,

s azt mondanám, hogy hazaértem,
amikorra este lett éppen,
jöttem, hogy egyszer majd itt haljak
mint csépeletlen, roskadt asztag.

Rálelnék a görbe kilincsre,
mint öreg ember régi hitre,
lassan nyitnám, s oly halkan lépnék,
kit elfeledtek s mégis él még.

Öreg lámpánkat fel sem gyújtnám,
csak megkeresném régi dunyhám,
és úgy mondanám a jó estét,
hogy átölelném a kemencét.

Benéznék a kemencesutba:
ott-e még a virágos bunda,
mely úgy rajzotta a meséket,
hogy gyermekszomjam attól éledt.

Kiáltanék a nagyanyámért:
a véremnek a harmatáért,
s ha nem lelném, akkor a csendre
ügyelnék s ott ülnék helyette,

aztán a múltba visszalelve
anyám lenne a vén kemence,
a kis ablak függönyén lesném,
hogy itt legszebb a naplementém.

Arról tudnák csak, hogy megjöttem:
a kisajtó kattan mögöttem,
holt anyám szemét látnák bennem,
s hallgatnának énvelem csendben.

1967.